Csengeri Attila

2005. február 21.

Csengeri Attila már kamaszkorában is egyfolytában énekelt. Rengeteget hallgatta a hazai és a külföldi sztárokat, és egyre biztosabb volt benne, hogy neki is a zene lesz a hivatása. A vegyipari iskolában szerzett érettségije után egy évig dolgozott, majd katonának is elvitték, de aztán elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakára. Azóta töretlen a pályája, az utóbbi 15 évben a legfontosabb musical szerepeket eljátszotta, és máig újabb és újabb kihívásokat kap.

 Problémás volt a kamaszkorod?

Egyáltalán nem. Én még abban a korban voltam kamasz, amikor nem voltak olyan jellegű gondok, mint manapság, például a kábítószer, vagy a kilátástalanság, hogy hiába tanul az ember, nem biztos, hogy később meg tud élni. Nekem boldog és tervekkel teli volt a tinédzser időszakom.

Milyen terveid voltak? Már akkor is a zene irányába indultál el?

Alapvetően fontos volt a zene, amióta az eszemet tudom. Állandóan énekeltem, zenét hallgattam. ’84-től kezdődően gitároztam is egy Géniusz nevű csapatban, akik kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is zenélnek, és most adnak majd ki új lemezt. Velük jártuk a kollégiumokat, építőtáborokat, iskolákban léptünk fel, és különböző nagyobb együttesek előtt is játszottunk, szóval az időm nagy részét a zene töltötte ki.

Nem néztek rád emiatt más szemmel az iskolában?

De, egy picit csodabogárnak tekintettek, mert tényleg állandóan énekeltem: a folyosón, tornaóra előtt az öltözőben. Akkoriban mutatták be az István a királyt, és ez volt a kedvencem. Aztán persze az osztálykirándulásokon mindig gitároztam, ez egy kicsit furcsa volt az akkori fiatalok szemével, de ezen kívül teljesen normális iskolai életet éltem.

Szerettél is iskolába járni?

Igen, a tanulás is jól ment. Nagyon szép eredménnyel érettségiztem. Egyébként a Pertik Lajos Vegyipari Szakközépiskolába jártam, mert mindig vonzott a kémia és a fizika, egészen kiskoromban még biológus akartam lenni. Ezen kívül azért is ebbe a suliba jelentkeztem, mert sokan voltunk a generációmban, vagyis sok gyerek volt, és nehezen lehetett bejutni a „jobb” gimnáziumokba, de egyáltalán nem bánom, hogy a vegyipariban végeztem. Olyan emberek jártak oda, mint Hobó, Demjén Rózsi, Solymos Tóni, vagy éppen Klein György, aki később Korda György néven futott be.

A zenélésen kívül mivel töltötted szívesen a szabadidődet?

Tipikus lakótelepi gyerek voltam, rengeteget bicikliztem, fociztam, lábteniszeztem a barátaimmal, lakáskulccsal a nyakamban. Ezen kívül versenyszerűen kézilabdáztam is, de később eljött az az időpont, amikor választani kellett a zene és a sport között, mert együtt már nem tudtam csinálni, hiszen általában szombatonként voltak a koncertek és a meccsek is.

Gondolom, koncertekre is sokat jártatok…

Igen, a Géniusz tagjaival eljártunk nézni a „nagyokat”, hogy ebből is tanuljunk. Aztán időnként moziba is elmentünk, bár akkor még nagyon kevés mozi volt, és egy Piedone film is nagyon nagy dolognak számított.

A zenélést mikor kezdted el tanulni?

Autodidakta módon sajátítottam el a dolgokat, nem volt zenetanárom. Sokat hallgattam az általam tisztelt énekeseket: a Deep Purple-t, Led Zeppelint, vagy a magyarok közül Vikidál Gyulát, Varga Mikit, Takács Tamást, és próbáltam ellesni a stílusjegyeket, majd ezekből kezdtem el kialakítani a saját, egyéni hangvételemet. Gitározni is magamtól kezdtem el, a barátom mutatta meg az akkordokat. Egyébként is azt gondolom, hogy fontosabb a tehetség, mint a végzettség, hiába jár valaki rengeteget zeneórára, ha nincs hozzá érzéke. Ez az, ami nem megtanulható.

Hangképzést viszont kellett tanulnod…

Persze, a Színművészeti Főiskolán kezdtem járni Bagó Gizellához, aki rengeteget segített nekem, és a mai napig ő az énekmesterem. A musical műfajban fontos, hogy képzett legyen a hang, ehhez próbálom hozzátenni azt, ami a fiatal éveimben belém ívódott. A jó technika mellett a stílusérzék is nélkülözhetetlen.

Érettségi után rögtön a Színművészetire mentél?

Nem, egy évig dolgoztam vegyészként az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárában, mint nyomtatott áramkörgyártó analitikus. Lehet, hogy furán hangzik, de nagyon élveztem ezt a munkát, szerettem a kollégáimat is. Az akkori főnökömmel – aki a középiskolás osztályfőnököm öccse volt – a mai napig jóban vagyok. Onnan elvittek katonának, akkor ez még kemény másfél év volt. A leszerelés után viszont rögtön felvételiztem az operett-musical szakra, és fel is vettek. Akkor voltam 22 éves.

Teljesültek a kamaszkori álmaid?

Igen, sőt talán a valóság egy kicsit túl is szárnyalja az akkori elképzeléseimet. Ha végiggondolom az utóbbin éveket, hogy milyen fontos szerepeket énekelhettem és játszhattam el, akkor úgy érzem, hogy sokan egy egész pálya alatt beérnék ennyivel és örülnének. Nagyon sok lehetőséget kaptam, sosem gondoltam például, hogy elénekelhetem a Jézus Krisztus Szupersztár vagy az István a király címszerepét, megkapom a Miss Saigon férfi főszerepét, és ezzel külföldön is sikereket érek el. Mindezek után eddigi pályám csúcsa a Fantom, az „álomszerep”. Remélem, hogy még nagyon sok minden van előttem, de ha most valami miatt abba kellene hagynom az éneklést, úgy érezném, hogy már valamit letettem az asztalra, és ezért  érdemes volt ezt a hivatást választani.